„Mindazoknak testét felemeljék, kik Pannoniában a keresztény hit magvait igehirdetésükkel vagy intézkedésükkel hintve azt Istenhez térítették.”

Audio guide:

Az Árpád-ház szentjei

A középkori keresztény világban kiemelt tisztelet övezte a buzgó vagy önfeláldozó vallásosságuk miatt haláluk után szentté avatottakat. A szentté avatást megelőzte a boldoggá avatás, melynek alapja a régről fakadó spontán tisztelet vagy az illető életére, erényeire, esetleges vértanúságának körülményeire kiterjedő vizsgálat lehetett. A boldoggá avatáshoz az erényesség mellett két igazolt csodára is szükség volt, a szentté avatáshoz pedig újabb kettőre. A szentekhez kapcsolódó csodák többsége gyógyító csodatétel volt, sírjuk utóbb a gyógyulást keresők zarándokhelyévé vált. A szentté avatás azt jelentette, hogy az adott személy a megdicsőültek közé került, s az egyház számára előírássá vált tisztelete. Templomot és oltárt csak szentekről lehetett elnevezni. A frissen keresztény hitre tért Magyarország I. László kezdeményezésére 1083-ban egyszerre öt szentet avatott: I. Istvánt és fiát, Imre herceget, továbbá nevelőjét Gellért püspököt, valamint két, mára feledésbe merült remetét, Andrást és Benedeket. I. László számára lényeges politikai döntés volt a szentté avatások elindítása, hiszen ezzel egyértelműen és szimbolikusan is kinyilvánította a pogány hagyományokat még búvópatakokban őrző Magyar Királyság stabil keresztényi mivoltát, s megteremtődött a magyar állam, valamint a magyar egyház ős- és hőskultusza is. Szent István személyében a „szent” és a „király” alakja szervesen összefonódott. Bár nem ő volt az első uralkodó, akit Európában szentté avattak, de ő volt az első, aki nem vértanúként, hanem uralkodói teljesítményével vívta ki a keresztény egyház tiszteletét. I. László – aki már életében is az egyik legnépszerűbb Árpád-házi uralkodónknak számított – 1192-ben maga is szentté vált: III. Béla saját történelmi előzményeként tekintett az egyház ügyéért fegyvert fogó lovagkirályra. A 13. századtól sokkal nehezebbé vált egykori uralkodónak szentté válniuk. Ebben az időszakban a misztikára és a belső szemlélődésre irányult a figyelem, s beköszöntött az individuális, stigmákat hordó női szentek kora. A családjáról és vagyonáról lemondó, önsanyargató életet élő, haláláig elesetteket és betegeket ápoló Szent Erzsébet kultusza európai jelentőségűnek számít, míg életét a domonkos rendnek elkötelező, szűzies életet élő Szent Margit népszerűsége akkora volt, hogy egy kevésbé ismert szent stigmáit is neki tulajdonították, s ma is stigmatizált szentként tisztelik. A középkor uralkodói dinasztiái között kivételes helyet foglal el az Árpád-ház, hiszen ez a család adta a legtöbb szentet a keresztény világnak.