A Szent István Király Múzeum állandó kortárs képzőművészeti kiállítása mára olyan kulturális központtá vált, ahol a fiatalok és az idősebb korosztály is megtalálja az őket érdeklő kulturális programokat, hiszen az Új Magyar Képtár – amely egy országos rangú modern, illetve kortárs képzőművészeti gyűjtemény legfontosabb darabjait mutatja be – irodalmi estek, színdarabok és koncertek megszokott otthona. Vele egy épülettömbben kapott helyet a Museum Café, amely slam-esteknek éppúgy helyet ad, mint fiatal képzőművészek alkalmi kiállításainak. Az épület földszinti részén esetenként nagyobb időszaki kiállítások kapnak helyet.

Az épület története

Az impozáns, középkori falakkal és zárt erkéllyel rendelkező, 13. századi eredetű kőház L alakú formája a 15–16. században alakult ki. Az épület a török alóli felszabadulás után előbb Eszterházy Pál herceg birtokában volt, tőle 1712-ben Meszlényi János alispán vette meg, majd a vármegye birtokába került. Az épület csaknem egy évszázadon át Vármegyeház volt. 1874-ben az evangélikus egyház vette meg a házat, ekkor épült az udvaron a romantikus stílusú imaház, Schmied Károly tervei szerint. A 19–20. század fordulóján a Székesfehérvári Királyi Törvényszék működött benne.

A gyűjtemény

A Szent István Király Múzeum képzőművészeti gyűjteménye az ország legjelentősebb kollekciói közé tartozik. Igazán karakteressé a hatvanas évek elején a Csontváry kiállítással meginduló, és ma már öt évtizedes múltra visszatekintő kiállítási program formálta, amely a múzeumot – a régészeti és néprajzi gyűjtemény mellett – országos hírűvé emelte. A monografikus, retrospektív és tematikus kiállítások mellett e nagyszabású program kiemelkedő sorozata A huszadik század magyar művészete címet viselte. A vásárlás vagy ajándékozás révén gyűjteménybe került alkotások jelentős része az 1945-től napjainkig tartó időszakból való. Ebből egy válogatást az Új Magyar Képtár állandó kiállításán tekinthet meg a látogató. A kiállítás hét terme és folyosói kronologikus sorrendben mutatják be a II. világháború utáni időszak legfontosabb és progresszívnek ítélt tendenciáit, alkotóit, képzőművészeti jelenségeit.

Az állandó kiállítás

1960 –

A hangsúlyok a magyar művészet történetében is fontos csomópontokhoz kötődnek: a háború előtti avantgárd jeles képviselői közül Vajda Lajos és Korniss Dezső életművéhez, a szentendrei mesterekhez és az Európai Iskola művészeihez, többek között Bálint Endre, Gyarmathy Tihamér tevékenységéhez.

Az időbeli és térbeli folytonosságot egy-egy „átkötő” művel igyekeztünk megteremteni, valamint az egyes időszakok bemutatásakor több generációt szerepeltetünk együtt, hogy világosabbá váljanak a nemzedékek közötti összefüggések. A két háború közötti avantgárd meghatározó egyéniségei mellett állítottuk ki a hatvanas évek neoavantgárd mozgalmának a művészeit, többek között Hencze Tamást, Jovánovics Györgyöt, Keserü Ilonát, Konkoly Gyulát, Lakner Lászlót, vagy Tót Endrét.

1970 –

Hangsúlyosan jelenik meg a hetvenes évek művészete. Ezen belül kiemelt helyet foglalnak el a stílusirányzatokhoz, iskolákhoz nem kötődő, ugyanakkor a kor és az egyén problémáira érzékenyen reagáló alkotók, mint Kondor Béla, Ország Lili – akiknek a tevékenysége visszanyúlik az ötvenes évekbe – vagy a tőlük fiatalabb Altorjai Sándor és Ujházi Péter, akik a hatvanas évek elején kezdték pályájukat.

Külön teremben mutatjuk be az évtized első felében jelentkező és számos életműre jelentős hatást gyakorló konceptuális művészetet Erdély Miklós, Hajas Tibor, Haraszty István, Maurer Dóra, Pauer Gyula és Pinczehelyi Sándor egy-egy művén keresztül. A hetvenes évek közepétől a művészetben is bekövetkező váltást az erőteljessé váló geometrikus tendenciák jelzik (Gáyor Tibor, Halász Károly, Mengyán András, Nádler István, Türk Péter). 

1980 –

A nyolcvanas évek sziporkázó eklekticizmusát szintén több nemzedéken keresztül igyekezetük megvilágítani. A „nagy generáció” művészei, Bak Imre, Baranyay András, Csiky Tibor vagy Gulyás Gyula alkotásai mellett a radikális újfestőiség, a „magánmitológia”, az alternatív kultúra, szubkultúra színes és sokrétű jelenségeit villantja fel a kiállítás (többek között Böröcz András, Fe Lugossy László, Hejettes Szomlyazók, El Kazovszkij, Kőnig Frigyes, Mazzag István, Révész László László, Roskó Gábor, Wahorn András).

1990 –

A kilencvenes években a nemzetközi trendekhez jobban igazodó fiatal generáció művészetéből adunk ízelítőt. Tevékenységükben nagy hangsúllyal jelenik meg ismét a konceptualizmus, bár más előjellel, mint a hetvenes években. Részben tovább viszik a nyolcvanas évek eredményeit (Fehér László, Nyári István), de vizsgálódásaik tárgya alapvetően továbbra is a fotó és festészet kapcsolata marad (Eperjesi Ágnes, Köves Éva, Szotyory László és Szűcs Attila). Mellettük az önálló kutatási területként megjelenő monokróm festészet hazai képviselőit mutatjuk be (Gál András, Károlyi Zsigmond).

2000 –

A kiállítást a fiatal korosztály és a középgeneráció képviselőinek alkotásaival és lehetőség szerint új médiumokkal is kiegészítettük (KissPál Szabolcs, Várnai Gyula, Vető János, Méhes Lóránt, Szanyi Borbála).

A múzeum gyűjteményének legújabb egysége az 1987-től folyamatosan gyarapodó nemzetközi művészkönyv-kollekció.