A Szent István Király Múzeum adminisztratív központjául és főépületéül szolgáló, szabálytalan T alaprajzú, kétemeletes barokk stílusú ún. Rendház 1978-ban került az intézmény kezelésébe. Nevét annak köszönheti, hogy jezsuita rendháznak épült. Noha többször átalakították és bővítették, egyes részei, így például a ma szolgálati bejáratként funkcionáló kapu és annak ajtaja, építéskoriak. Több helyiségét 18. századi stukkódísz ékesíti, ennek legszebb példái a főlépcsőházban és a díszteremben láthatóak. Mindezeken túl a főlépcsőházat a lorettói litánia szövegét megidéző freskó dísziti, melynek alkotója vélhetően a székesfehérvári Nepomuki Szent János templom freskóit készítő Franz Sambachot segítő jezsuita fráter, Anton Werle vagy Johann Magis lehetett. Az épület nagyobb részt még mindig őrzi eredeti funkciójából fakadó belső elrendezését. 2020–2022 között került sor az épület teljes körű felújítására és korszerűsítésére, melynek köszönhetően az akadálymentesített épület egy modern fogadócsarnokkal bővült.

Az épület története

A mai Fő utca – Szt. János köz – Oskola utca által határolt telken 1688-ban a török minaretes templomot és a hozzá kapcsolódó épületet használták és lakták. Az új templomot és a hozzá csatlakozó rendházat két lépcsőben építették 1742 és 1756 között, valószínűleg a martin Wittwer köréhez tartozó Paul Hatzinger tervei szerint. A szétoszlatott jezsuitáktól 1777-ben pálos atyák vették át a templomot, rendházat és a csatlakozó gimnáziumot. 1786-ban azonban ők is a feloszlatás sorsára jutottak. A rendház épülete a katonaság birtokába került, s eleinte raktárnak, később pedig – a napóleoni háborúk idején – kórház céljára használták. 1813-ban a ciszter rend kapta birtokába a templomot, a rendházat és a gimnáziumot. A szerzetesrendek 1950-ben bekövetkezett feloszlatása után a rendházban középiskolás diákotthont nyitottak.