Székesfehérvár belvárosában, a püspöki palota közelében látható falmaradványok a Szent István által alapított Szűz Mária prépostsági templom emlékét őrzik.

A Szentföldre vezető út mentén felépülő egyházi épület a koronázások (38 magyar király), királyi temetkezések (15 uralkodó) színhelye volt, valamint országgyűléseknek, országnagyok tanácskozásának, királyok hadba vonulásának és hazatérésének adott otthont. A prépostság pápai privilégiumok révén a 12. század végére a Szentszék közvetlen fennhatósága alá került. Kiemelt jelentőségét növelte, hogy itt őrizték a koronaékszereket az Árpád-korban, és a királyi ereklyekincseket is. A templomban helyezték el a király trónját. A társaskáptalan hiteleshelyi és magánlevéltárként is működött. Az impozáns templombelső méltó keretet biztosított a fényes királyi esküvőkhöz és a keresztelési szertartásokhoz is. Szent István és Szent Imre sírja pedig hazai és nemzetközi zarándoklatok céljává vált.

Az egyházi épület fontosságát hangsúlyozza, hogy az építkezéseken megjelenő stílusok képet adnak a Magyar Királyság művészetének változásairól, és rávilágítanak a dinasztikus kapcsolatokra.

A 11. századi épület egy fő- és két mellékhajóból állt (65 m hosszú és 37,5 m széles, ebből a főhajó 16,5 m). Félköríves szentélyét két, négyzetes alaprajzú torony fogta közre. A 12. század folyamán, a templom déli mellékhajójához egy kerengőt építettek két sírkápolnával. Az itt élő kanonokokat elköltöztették, ezért ezt a részt a 13. századtól fokozatosan elbontották. Az 1318-as és 1327-es tűzvészt követően gótikus stílusban átépítették a templomot. Nagy Lajos király Szent Katalin tiszteletére kápolnát alapított a déli oldalon, ahová lányával együtt eltemették. Hunyadi Mátyás új, késő gótikus szentéllyel növelte meg az épületet. A halálát követően a templomban lévő sírokat kifosztották és a török hódoltság idején (1543-tól) pusztulásnak indult, majd 1800 körül lerombolták az utolsó részleteit is.

A 19. század közepétől folytattak feltárásokat az egykori királyi prépostság és temploma területén. A fennmaradt falmaradványokat és kőfaragványokat az 1938-ban elkészült Romkertben mutatták be (tervező: Lux Géza, falfestmények: Aba-Novák Vilmos, ólomkeretes üvegablakok: Árkayné Sztehlo Lily, reliefek: Madarassy Walter), melyet a 2011. évi CXLIX. törvény a Nemzeti Emlékhelyek sorába emelt.

Királyi Bazilika jelentősége

A 15. századi közfelfogás szerint, mely Kottanner Jánosné (Erzsébet királyné udvarhölgye) emlékiratában maradt fenn, „a magyaroknak három törvényük van. Úgy hiszik, hogy bármelyiket hagyja teljesítetlenül valaki, az már nem törvényes király. Az első törvény úgy szól, hogy a királyt a Szent Koronával kell megkoronázni. A második, hogy az esztergomi érseknek kell megkoronáznia. A harmadik, hogy a koronázásnak Fehérvárott kell megtörténnie.” Székesfehérvár török kézre kerüléséig (1543) csaknem minden magyar uralkodót Fehérváron koronáztak meg. A templomban zajló egyházi szertartás rekonstruálható mozzanatai a következők voltak: közfelkiáltás (választás), eskü, szentelés, felkenés, átöltöztetés, a kard átadása, koronázás, a jogar átadása, trónra ültetés.

Írott forrásaink csak a késő középkori királyné koronázásokról (Nápolyi Beatrix 1476, Candale-i Anna 1502, Jagelló Izabella 1539) maradtak fenn, melyek a királyokéhoz hasonló, de külsőségeiben szerényebb szertartásról tanúskodnak.

István és fia, Imre herceg 1083-as szentté avatása óta a koronázó egyházi funkció a sírtemploméval is kiegészült, és a késő középkorban már nem is korlátozódott csupán a koronás főkre és jeles egyházi személyekre. Székesfehérvár török kézre kerülése előtt 15 uralkodó az itteni Szűz Mária-társaskáptalan templomában talált nyughelyet. A Fehérváron eltemetett királynékról, királyi gyermekekről csak elvétve tudósítanak a források. Az ország előkelői közül néhányan az uralkodó különleges kegyéből kaphatták meg a bazilikában való temetkezés jogát: Ozorai Pipo (†1426) temesi ispán, id. Rozgonyi István (†1439/40) fejéri ispán, Buzlai László (†1481 után) lovászmester, Marcali Miklós (†1413) és Stiborci Stibor (†1414) erdélyi vajdák, Druget Fülöp (†1327) nádor. A társaskáptalan több prépostjának nyughelye is a templomban lehetett, erre bizonyítékul azonban egyedül Györgyi Bodó Miklós (†1474) sírkőtöredéke szolgál.

A prépostsági templom története

A Szűz Mária-templom építése minden bizonnyal az alapítással egy időben, 1018 körül vette kezdetét. Az épület háromhajós bazilika volt, félköríves szentélyét két, négyzetes alaprajzú torony fogta közre. A főszentély kupoláját mozaik díszítette és az oltár környezetét az előkerült két lépcsőfok alapján megemelték. Imre herceg (†1031) sírhelyét a főhajót a déli mellékhajótól elválasztó támrendszer hordására készült alapfalban alakították ki. Szent Istvánt a főhajóban temették el, sírját Kralovánszky Alán azonosította. Az építészetileg, vagy liturgikus okokból kiemelt részeken mészkőtáblákat használtak a padló burkolására, a többi területen pedig terrazzót. A nyugati rész főhomlokzata előtt egy újabb épületrészt emeltek a 11. században, mely nyitott volt, oldalhomlokzatait két, hatalmas íves nyílás törte át.

A prépostság jelentősége Szent László korában tovább növekedett István király és Imre herceg 1083-as szentté avatásával. Könyves Kálmántól kezdve a 12. század folyamán a magyar királyok temetkező temploma lett az épület, melyet – a kőfaragványok tanúsága szerint – jelentős román stílusú átépítés követett. Felépült a déli oldalon a káptalani kerengő (ennek mentén fekvő helyiségekben laktak a kanonokok). A templom délkeleti tornyához két, félköríves apszisú, egyhajós kápolna csatlakozott.

Károly Róbert idején került ismét középpontba a prépostság és temploma, aki az 1318-as és 1327-es tűzvész után hozzálátott az épület helyreállíttatásához. A főhajót és a mellékhajókat elválasztó, Árpád-kori pilléreket kibővítették, és új, gótikus árkádíveket emeltek, a mellékhajókat feltehetően beboltozták. Nagy Lajos király Szent Katalin tiszteletére kápolnát alapított, melyet a 2002. évi ásatás során a templom déli oldalára lokalizáltak. Az uralkodót itt temették el. A 14. és a 15. század folyamán számos kápolnát emeltek az egyházi épületben, és megkezdődtek a főúri temetkezések is, amit oklevelek és sírkőtöredékek egyaránt bizonyítanak.

Hunyadi Mátyás jelentős építkezéseket folytatott a templomban, melynek során a főhajót késő gótikus hálóboltozattal fedték. A boltozással párhuzamosan a régi főapszis mögé egy hatalmas, új, kápolnakoszorús szentélyt kezdett építtetni. A munka még az ő életében félbeszakadt: csak a kápolnák készültek el, magát a szentélyt valószínűleg soha sem fejezték be. Mátyást a főhajó újonnan épült boltozata alá temették el, és utódai, az utolsó középkori magyar királyok (Szapolyai János †1540) sírjai is a templom régi részébe kerültek.

A királyi bazilikában lévő sírok kifosztása 1490-től kezdődött el. A mohácsi vész után a prépostság hanyatlásnak indult. 1543-ban a török hadsereg elfoglalta Székesfehérvárt, és a templom királysírjait kirabolták. 1601-ben felrobbant a délnyugati toronyban elhelyezett lőporraktár, mellyel az egyházi épület jelentős része megrongálódott. Ezt követően folyamatosan hanyatlott a templom állapota, és az utolsó, még fennálló falait a 19. század első felében végleg elbontották.

Osszárium

A Romkert területén 1938-ra kialakított osszárium (sírkamra) az egykori királyi bazilikából előkerült, hányatott sorsú csontleletek megőrzését szolgálja, egyben közös síremléket állít a valaha itt eltemetett személyeknek. A kripta minden évben az augusztus 20-i ünnepségek alkalmával látogatható.

A csontmaradványok sorsa

Székesfehérváron, a Szűz Mária tiszteletére szentelt bazilikában temették el 15 királyunkat, köztük az államalapító Szent István királyt, továbbá uralkodói családtagokat, rangos egyházi és világi személyeket is. Legtöbbjük azonban nem azonosítható, vagy mára máshol nyugszanak. István király és fia, Imre herceg maradványait még 1083-ban, szentté avatásukkor kiemelték a sírokból, és belőlük ereklyéket képeztek. A várost 1543-ban megszálló törökök, majd később a várost visszafoglaló császári zsoldosok végigrabolták a bazilika gazdag sírjait: a kincseket kiemelték, a csontokat szétdúlták, kidobálták.

III. Béla és Anna királyné sírjainak felfedezése 1848-ban

Szerencsés véletlen csupán, hogy a fosztogatások közepette III. Béla király és felesége, Antiochiai Anna sírja érintetlenül maradt. A királyi párt uralkodói felségjelvényekkel, valamint személyes tárgyaikkal temették el, így találtak rájuk 1848-ban, földmunkák során. A város vezetősége leállította a munkát, és elrendelte a szakszerű ásatást, amelyet Érdy János, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze végzett el. Máig ez az egyetlen olyan feltárás, amely során minden kétséget kizáróan királyi személyekhez köthető csontmaradványok kerültek elő. A királyi párt 1862-ben a budavári Mátyás-templomban temették el; a mellettük talált tárgyakat a Magyar Nemzeti Múzeumban, sírjaik vörös mészkő fenéklapjait Székesfehérváron, a püspöki székesegyház altemplomában őrzik.

A királyi bazilika további feltárásai

A bazilika ásatásai a későbbiekben folytatódtak. 1862–1882 között Henszlmann Imre, 1936–37-ben Lux Kálmán, 1965-tól 1993-ig Kralovánszky Alán, 1994–2008 között Biczó Piroska végzett feltárásokat az egykori templom területén. Az ásatások közel ezer egyén csontmaradványait hozták felszínre. A Henszlmann Imre által feltárt csontok szintén a Mátyás-templomba kerültek, az 1936-tól kezdődő ásatások csontmaradványait viszont már a Romkert területén e célra kialakított, beszentelt sírkamrába temették. Bár az 1848-as feltáráshoz hasonló jelentőségű lelet a további ásatások nyomán már nem került elő, joggal feltételezhetjük, hogy az azonosítatlan csontmaradványok között királyaink, királynéink földi maradványai lehetnek.

A csontleletek vizsgálata

A leletek antropológiai vizsgálata megtörtént, az eredményekről 2008-ban nagyszabású könyv jelent meg (Éry Kinga szerk.: A székesfehérvári királyi bazilika embertani leletei, 1848–2002.). A régészeti, történettudományi és antropológiai eredményeket összevetve négy csontvázzal kapcsolatban felmerült a személyazonosság lehetősége Károly Róbert, Nagy Lajos és Habsburg Albert királyokkal, valamint Nagy Lajos lányával, Katalin hercegnővel. A rendelkezésre álló adatok azonban csupán feltételezésre adnak módot, nem bizonyító erejűek. A csontmaradványok elhelyezése a szigetelt, klimatizált sírkamrában – a kegyeleti szempontokon túl – azt a célt is szolgálja, hogy azok esetleges további kutatások számára hozzáférhetőek legyenek, jó állapotban, azonosíthatóan megőrződjenek. A csontokat ezért polietilén zsákokban, felirattal ellátva, számozott, rozsdamentes acélládákba csomagolták. Az egyes ládák tartalmáról gépelt nyilvántartás készült, amelyet a Szent István Király Múzeum adattára őriz.

Impresszum