Kabáczy Szilárd fotóművészre emlékezünk

 

90 évvel ezelőtt e napon született Vásárosnaményben Kabáczy Szilárd (1930–2004) fotóművész. Középiskolai éveit Beregszászon kezdte meg, majd a háborút követően, jó rajzkészségének köszönhetően, a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban folytatta tanulmányait. Itt szerzett érettségit 1954-ben festő szakon. Jómódú polgár családi háttere miatt nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, így munkába állt. Székesfehérváron éppen ekkoriban kerestek grafikust a Tiszti Klubba, s az izgalmas munka lehetősége ide vonzotta a fiatalembert – hűséges is maradt szeretett városához élete végéig.

 

Remek indulás volt ez egy tehetséges, részletek iránt fogékony, „jó szemű” ifjúnak! Nemcsak grafikusi, hanem dekoratőri munkákat is kapott a Klubban, s emellett évekig mozigépészként is dolgozott ugyanitt, mígnem aztán a hatvanas évek elején a Fejér Megyei Hírlaphoz került. Mérföldkő volt ez a pályafutásában: itt tanulta ki a fényképész szakmát, és vált vérbeli fotóriporterré. Egészen a nyugdíjba vonulásáig, 1996-ig állandó munkatársa volt a lapnak, s emellett 14 éven át a Magyar Távirati Iroda (MTI) külső tudósítója is. A fényképezés nem csupán a munkát jelentette számára – ez élethivatása volt, a fényképezőgép pedig eszköz, mellyel rögzítette a világról alkotott véleményét, a benyomásait úton útfélen, szünet nélkül, bármerre is járt. Témái az élet minden területét felölelték: tájképeket, életképeket, portrékat, egy-egy eseményről tudósító riportfotókat egyaránt készített. A mennyiség nála nem ment a minőség rovására – egyszerűen csak alkotott, mert egy igazi művész nem is tehet mást, minthogy alkot. Alkot, mert létezik. Alkot, mert mondanivalója van a körülötte lévő világról, miközben persze minden egyes képkockájában – bármiről is szóljon a kép – nagyon is, hogy önmagáról vall. Kabáczy fekete-fehér fotói ugyanis sohasem teljesen objektívek, sohasem tart teljesen távolságot a látottaktól. Nála a megörökített személyeknek (híres embereknek és a kisembereknek egyaránt), de még a tájnak is – története van. Képeinek van valamiféle meghitt, bensőséges varázsa. Annyi szeretettel, olykor humorral tudott kapcsolódni a megörökített emberekhez, tárgyakhoz, tájakhoz, melyeket látva nem maradhatunk közömbösek mi nézők sem. Így lehetünk ezzel a csúszdán éppen lecsúszni készülő kislányt szemlélve is: ahogy a haján megcsillan a napfény; ahogyan nevető tekintete az előtte álló kisfiú tekintetébe fúródik; az az utolsó, elkapott pillanat, mielőtt végleg lecsúszna – s mindez egyetlen képkockába sűrítve.

A festészetben és a fotográfiában egyaránt izgalmas feladat, amikor az alkotó a mozgás, a lendület, az erő és dinamika érzékeltetésére vállalkozik. Magával ragadó a Kubai dobos (1969) című kép hangulata: a zenész pergő ritmusban veri a dobokat, sebes mozdulata elmosódottá válik a képen, arca grimaszba torzult, már-már eksztatikus életöröm járja át. Szinte érezzük a zene lüktetését, pezsgését.

Hasonlóan érzéki élmény a két kislányt érő vízpermet látványa: a vízcseppek – akár egy impresszionista festmény felületén – apró darabokra bontják a látványt. Ezen a „vízfátylon” át rajzolódik ki a két főszereplő alakja, ahogyan a frissítő permet hatására ruganyosan elugranak a földtől.

A nyüzsgő, zajos életet, mozgalmas hétköznapokat bemutató fotóival ellentétben Kabáczy tájképein éppen a mozdulatlanság a megkapó. Lírai szépségű példája ennek a fekete-fehér szín kontrasztját kiaknázó, Ősz a tavon (1969) című fotó.

Rajta a sziluettként megjelenő, kopár fa tökéletesen visszatükröződik a rezzenéstelen vízfelszínen. Ködbe burkolóznak a tó partján álló, távoli fák és épületek, s a táj végül a semmibe vész. Egészen drámai az az időtlenség és az a csend, amely ebből a fotóból árad. A látványelemek minimalizáltsága, a kompozíció egyszerűsége és letisztultsága a japán fametszetek világával rokonítható. A harmonikus képi világ nem csupán tájfotóinak jellegzetessége, hanem az épített környezetről, urbánus témákról készített fotóinak is. A székesfehérvári vasútállomáson készült fényképének a szabályos vonalban haladó sínek ritmusa adja a szépségét – mintha valami gigantikus áramkör rajzolatai volnának, melyek fényesen csillogva osztják kisebb mezőkre a fotó felületét.

 

Máskor éppen aszimmetrikus formákkal operálva hozott létre egy kompozíciót. Az utca magasból fotózott látványa – egy teherautóval és a járdán lerakott, szanaszét elhelyezkedő bútorokkal – első ránézésre akár egy geometrikus idomokból felépített kollázs is lehetne.

   

Kabáczy aszimmetrikus komponálása a 20. század első fele jeles fotóművészeti törekvéseinek ismeretéről is vall. André Kertésznek az Eiffel-torony magasából készített, híres fotósorozata érdekes kísérlet volt a látványvilágnak egyfajta átértelmezéséről, miközben a valóságot mégis híven rögzítette a fotó. Kabáczy Szilárd is szeretett a látószög megváltoztatásával kísérletezgetni és új értelmezési lehetőségeket adni a látottaknak – még akkor is, ha e tekintetben nem ment el a végletekig, ahogyan azt például a világhírűvé lett magyar Bauhaus fotóművész, Moholy-Nagy László tette. Különös érzék kell ahhoz, hogy a fotós ne pusztán egy adott pillanatot rögzítsen kamerájával, hanem a megfelelő pillanatot kapja el. Azt a századmásodpercet, amely egy egész történetet sűríthet magába. Ez a tehetség csodája. Ezért ejtenek rabul minket ma is Kabáczy Szilárd fényképei, melyek nem fakulnak meg az idővel. Sőt, éppen hozzátesz értékükhöz, hogy egy letűnt korszak kordokumentumai. A Fuvarra várva (1957) kép utcakövön alvó fuvarosa és ugyancsak bóbiskoló lova a belvárosban ma már megmosolyogtatóan nosztalgikus látvány.

Vagy ilyen a fehérvári Fő utcán kordéján portékáját rendezgető, sokszoknyás, fejkendős parasztasszony is.

Ahogy dokumentumfotóinak, úgy portréinak is jellemző vonása a mély emberismeret. Van ezekben a képekben valami egyedi, valami egészen személyes. Valami, aminek ábrázolásához precíz megfigyelés, a modell lelki rezdüléseire való rezonancia, hovatovább emberszeretet szükséges. Ragyogó példái ennek a Srácok (1970) című díjnyertes kép sugárzó mosolyú szereplői, vagy a Zárszámadás az őrspusztai termelőszövetkezetben (1965) fotó cigarettafüstbe révedő, tagbaszakadt férfiúi.

[gallery ids="3194,3195" type="rectangular"]

A művész fekete-fehér világát szemlélve eltöprenghetünk: vajon felfigyeltünk-e már valaha is az Arany János utca macskakövezetének szép rajzolatára? Észrevettük-e már milyen harmóniát sugallnak az egymást követő lépcsőfokok párhuzamosai? Mintha egy égbe nyúló lépcső lenne, köztes tér Ég és Föld között…

[gallery ids="3196,3197" type="rectangular"]

Az eredetileg festőnek készülő Kabáczy Szilárd fotóművész 2004. május 10-én hunyt el Székesfehérváron. Ma ünnepelné 90. születésnapját…

 

- Gärtner Petra - művészettörténész Szent István Király Múzeum

  Látogasson el a művész munkáit bemutató honlapra: https://kabaczy.hu/ Irodalom: Kabáczy Szilárd. (Lakat Erika – Magyarits András szerk.) Székesfehérvár, Ma Kiadó, 2002